2018. január 27., szombat

Kívül is fáj, belül is fáj, és el sem múlik - avagy a krónikus betegségek sportpszichológiája

A cím helyesen: a test is fáj és a lélek is, és ezzel kell ezután már együtt élnem. Mert természetesen a testi és a lelki fájdalmat egyaránt az agyunk megfelelő régióiban érzékeljük, csak tetszett nekem ez a kint a test, bent a lélek gondolat.

Korábban írtam a sportsérülések pszichológiai vetületeiről és némi fáziskéséssel itt van a folytatás, a másik terület, ami egy kicsit talán még nehezebb sportolónak, edzőnek, pszichológusnak egyaránt. Amikor a sportoló krónikus beteg lesz.
Azt hiszem, már egy röpke asszociációs játék is megmutatná, hogy mennyire más képeket, érzéseket hív elő bennünk a sérülés és a betegség szó. A sérülés egy idő után meggyógyul, valahogy része is a sportolásnak, gyakori, lehet tudni, mások hogyan kezelték, kinek mi segített. A krónikus betegség ezzel szemben valami súlyosabb, és ami nem elhanyagolható szempont, kevésbé beszélünk róla. Bokaficamos, térdszalag-szakadásos, kartörött, csonthártyagyulladással kínlódó sporttársak tucatjait ismerjük. De hány tájfutóról tudjuk, hogy krónikus betegséggel küzd és miként?
A legnagyobb különbség, hogy a krónikus betegség nem múlik el, ott marad a sportolóval. Szisztematikus, tehát több szervet, több funkciót érint. Nagyrészt gyógyszerrel, életmódváltással jól kontrollálható, de nem gyógyítható. Egyes betegségek a kezdeti szakasz után szinte észrevétlenekké válhatnak az egyén és a társak számára, míg mások ki-kiújulnak, intenzitásuk váltakozik.

A leggyakoribb betegségek sportolóknál:
  • szív és érrendszeri (pl. magas vérnyomás) 
  • allergia 
  • mozgásszervi (pl. sokízületi gyulladás)
  • légzőszervi (pl. asztma)
  • cukorbetegség
  • reprodukciós, hormonrendszeri (pl. pajzsmirigy alul/túlműködés)
  • emésztőrendszeri (Chron-colitis, reflux)
  • daganatos megbetegedések 
Általában ezek előfordulása sportolóknál az átlag populációhoz képest alacsonyabb, valószínűleg köszönhetően az egészségesebb életformának, de néhány kórnál kismértékben magasabb (pl. asztma, allergia). (Bocsánat, de egyelőre nem találom a forrást, ahol ezt és a fenti gyakorisági sorrendet olvastam.)
A legnagyobb problémának azt látom, hogy míg a sérülés ténye gyorsan kiderül, addig a krónikus betegség felismerése, diagnosztikája és a megfelelő terápia megtalálása (és a megfelelő orvosé) hónapokig, sőt összességében évekig is eltarthat. Az élsportban erre nincs idő - mondhatnánk, de hát a betegség már csak olyan, hogy ha szerintünk nincs, akkor is kiköveteli magának. A viccet félretéve: már csak az alacsonyabb elemszám miatt sem forog közkézen a jó szakorvosok elérhetősége, és tipikusan az első néhány kör (háziorvos, alapvizsgálatok, szakorvosok, speciális vizsgálatok) hónapokat visz el. Eközben a futó fut, ha tud, és szorongása egyre nő. Következik ez a korábban említett szisztémás jellegből is, a tünet mögött (pl. fáradékonyság, testsúly-csökkenés) számos betegség állhat. (Sokszor kritizálom a háziorvosi rendszert, de nem szívesen lennék a helyükben.)
Itt kell megjegyeznem, hogy a sérülés és a krónikus betegség halmazoknak van egy közös területe; nem orvosilag, hanem az én értelmezésemben. Azok a sérülés okozta elváltozások, melyek csak később derülnek ki (pl. osteochondritis dissecans), illetve az olyan sérülések, melyek nem gyógyulnak meg teljes mértékben (hogy durvát mondjak, pl. végtagamputáció). A folyamat jellegében vagy véglegességében hasonlítanak az élethosszig tartó betegségekre.
A krónikus beteg sportoló támogatásában fontos a diagnózis bizonytalansága, de lényeges a kimenetel bizonytalansága is. Gondoljunk a rokonságban élő magas vérnyomásos, diabéteszes, allergiás emberekre - a gyógyszeres terápia több lépésben zajlik, megcélozva az optimális szert és adagolást, ahol a legkevesebb mellékhatással a legjobb életminőség érhető el. Ezt a szakorvos irányítja, akinél - tisztelet a kivételeknek - a sport folytatása sokadik helyen áll a prioritási sorban. (Szemben az egyre nagyobb számban elérhető sporthoz is értő ortopéd sebészekkel.)
Tapasztalatom szerint általában elmondható, hogy a krónikus beteggé vált sportoló:
  • hosszú idő után kap diagnózist
  • lassan jut el az optimális orvosi terápiához
  • nagyon sok bizonytalanságot él át eközben
  • fokozottan meg kell küzdenie identitásának átalakulásával ("a beteg sportoló is sportoló?")
Mindaz, amit a sportsérülések kapcsán gondolunk, igaz ebben az esetben is, csak más hangsúlyokkal:
  • a sportoló paranormatív krízist él át,
  • amivel meg kell küzdenie,
  • ehhez személyiségének fontos elemeit, készségeit használja;
  • miközben átmegy a gyászfolyamat stációin,
  • és változatos pszichés tüneteket mutathat (a teljesség igénye nélkül):
  • tehetetlenség-érzés, düh, indulat, agresszió (autoagresszió is!)
  • beszűkült figyelem, fájdalomra és testi tünetekre fókuszálás
  • szeparáció, bezárkózás, társas kapcsolatok gyengülése
  • önértékelés megváltozása
  • étkezési és alvási gondok
  • szorongás, depresszió
A gyógyulási folyamatban megakadt sportolónak segítségre van szüksége. Ez a segítség hit és vérmérséklet szerint kinek-kinek lehet más, én a pszichológiában bízok, erről a tevékenységről tudok nyilatkozni.
Homloklebeny-gyógyításon átesett boldog medve
A pszichológiai munka során fel kell tárni, hogy az adott sportolónál melyik tényező hátráltatja a gyógyulási folyamatot. Ez lehet személyiségében korábban is jelen lévő pszichés nehézség, elégtelen megküzdési stratégia, rossz stresszkezelés, a kognitív sémáiban fellelhető inadekvát válasz, szerepkonfliktus, családi diszfunkció, stb. Így tehát a pszichológus is elvégzi a maga diagnosztikáját, hogy azután a megfelelő ponton, a megfelelő módszerrel megtámogassa a fiatalt; ez lehet viselkedésterápiás, relaxációs, imaginációs, analitikusan orientált, családterápiás beavatkozás...
A gyógyulás sikere azon múlik, hogy a sportoló fel tudja-e dolgozni a traumát, ami a betegséggel érte. Meghatározó, hogy milyen az érzelmi stabilitása, optimizmusa, stressztűrése és megküzdési stratégiái, és a kontrollhit dimenzióján hol helyezkedik el (mennyire tartja az élete történéseit a szerencse, sors függvényének vagy mennyire általa irányított, befolyásolt dolognak).
A terápiákban előforduló tételek:
  • meg kell küzdjön azzal a bizonytalanság és tehetetlenség érzéssel, ami eltér a korábbi tapasztalataitól: azt tanulta, hogy az edzésmunka mindig meghozza az eredményt, ezzel szemben a rehabilitációs munka nem biztos
  • a betegség értelmezése, jelentése, ill. ennek az értelmezésnek az átfogalmazása pozitívabbá (és szalonképesebbé)
  • a lehetséges kimenetelre nézve le kell raknia a többnyire szélsőségesen negatív hiedelmeit (a krízisben lévő, talán első traumáját átélő fiatal nem hiszi el, hogy a betegségével még tud majd sportolni). Mj.1. nem orvosként óvatosan kell bánni ezzel, mert számos esetben az élsport tényleg nem fog működni. Mj.2. a hazai egészségügy állapota nagyon nem kedvez, hiszen az orvos-beteg kommunikáció minimális (saját teszt: sebésszel konzultáció: 60 mp; 4 perc)
  • a mi dolgunk az is, hogy az orvosban megingott hitet, bizalmat kezeljük
  • a betegség miatti szégyenérzet, kudarc feldolgozása
  • identitás-kérdések (Ki vagyok? Lehetek-e sportkarrier nélkül ugyanolyan értékes? Kivé válhatok?)
  • gyakran a kulcs a gyógyuláshoz a kényszerűen kapott és kicsit saját magára alakított új énkép, annak elfogadása, hogy "már sosem leszek ugyanaz, mint a betegség előtt" - ha ennek színezete nem csak negatív, hanem rakhatóak bele pozitív színek is, az már jó. Én úgy érzem hitelesnek, ha azt mondom: nem, már soha nem leszel ugyanolyan, de lehetsz jobb!
    Az identitás újraépítése
  • szociális háló okozta fájdalmak kezelése ("a klubom lemondott rólam, a társak elhúztak, a barátok elmaradtak, az anyám nem ért meg..."), a barátságok, kapcsolatok átértékelése, a nagyon nehezére eső kezdeményezések
  • letargia, pesszimizmus, motiváció-hiány és a depresszió egyéb jelei
  • a sportpályafutás kényszerű befejezése és elgyászolása (változó kimenetellel)
  • stb.
A prevencióról kevésbé lehet konkrétumokban beszélni, mint a sportsérüléseknél. Úgy vélem azonban, hogy a pozitív/negatív stresszélmény itt is megállja a helyét: a versenyhelyzeteket pozitív stresszként, izgalmas kihívásként, flow-élményként megélő sportoló, szemben azokkal, akikben a versenyek negatív stresszt, szorongást, kudarctól való félelmet keltenek. A negatív stressz, frusztráció, nem belülről fakadó motiváció, és főként a teljesítményszorongás hajlamosít a szervezet legyengülésére, az immunfolyamatok felborulására (vö. egyre több betegségről vélelmezhető, hogy autoimmun háttérrel bír).


Az edző lehetőségei a sportoló támogatásában


A legjobb az lenne krónikus betegség esetén is, ha a sportolót egy team segítené, a szükségleteinek megfelelően eltérő intenzitással és ezek a szakemberek egymással kommunikálnának. Nem akarom ezt a feladatot az edzők nyakába varrni, de elképzelhetőnek tartom, hogy az edző vagy segítője fogja össze, katalizálja a team-et (orvos, gyógytornász, edző, szövetségi kapitány, klubvezető, manuálterapeuta, pszichológus, dietetikus).
Az edzőnek felelőssége van a rehabilitáció több pontján (a megfelelő szakemberhez való továbbküldésben, a túl korai visszatérés megakadályozásában, a rehabilitáció támogatásában, a figyelmeztető jelek felismerésében és szóvá tételében).
A sportolóval kiépített kapcsolat és a tekintélye okán hozzá tud járulni a keletkező negatív érzések csökkentéséhez, az önbizalom, a motiváció felépüléséhez. Figyelme azt üzeni, hogy "számítunk rád, visszavárunk, ide tartozol!" 
Az edző mint tekintélyszemély minden (pozitív) szava felbecsülhetetlen kincs! 

Abban is szerepe van, miként kezelik a beteg sportolót a társak, mi történik csoportszinten, mit élnek át a többiek és milyen eséllyel tud visszailleszkedni a fiatal. Közismert tény, hogy a negatív életesemények okozta csoportfolyamatok erősebben hatnak a csapatépítésre, mint a csendes mindennapok. Másfelől, ha közel tartjuk a sportolót, vagy visszahívjuk inaktív időszakában is (segíteni, részt venni), azzal hozzájárulunk a gyógyulásához.

Minimál-program a sérült, tartós beteg sportoló edzőjének: 

  • az érdeklődés kimutatása rendszeresen (nehéz a pörgő hétköznapok mellett a másik idősíkra került beteget észben tartani, mert nincs jelen - nyugodtan írjuk be a naptárunkba, nem fogja zavarni, hogy mindig 3-án vagy kedden írunk rá :))
  • elég megkérdezni, hogyan érzi magát, hogy halad a gyógyulása, tudunk-e valamiben segíteni (a válasz várhatóan hárító vagy semleges lesz, de ennek ellenére a fiatalnak ez jelentős lesz, higgyük el!) 
  • tartózkodjunk a negatív, demoralizáló, sértő, vicces megjegyzésektől, még ha biztatásnak is szánjuk (a sportolónk élete felborult, esélyes, hogy másként fogja érteni, mint ahogy szántuk)
  • a visszatérési döntését / döntéseit fogadjuk el (egymásnak ellentmondó döntéseket hozhat az aktuális állapotának megfelelően)
  • ha folytatja a sportot, támogassuk egyéni figyelemmel és edzéstervvel, a megváltozott tempó elfogadásával, ha kell a visszafogásával
  • az edző használja bátran az évek alatt felhalmozott tudásának és a saját élményeinek a konstruktív részét (a rossz kimenetelű példákat inkább ne emlegessük)
  • az egész folyamat alatt ajánlott az aktív hallgatás módszere: odafordulás, a figyelmünk kimutatása, olyan helyzet teremtése elsősorban a személyes jelenlétünk és érdeklődésünk segítségével, amelyben a fiatal sportolónak módja van elmondani, mi foglalkoztatja, mit érez-gondol; miközben mi tartózkodunk a kinyilatkoztató, utasító, társalgást elvágó mondatoktól. Ha a tanítványunk elmond valami személyeset vagy érzést vagy félelmet, biztosak lehetünk benne, hogy jól csináltuk.
  • akinek ez túl bonyolultnak hangzik, elég pár biztató mondat (pl. Meggyógyulsz és újra itt leszel velünk!, Örülök, hogy újra itt vagy., Büszke lehetsz magadra., Szólj, ha bármiben segíthetek!, Jó, hogy látlak., Ne hajtsd túl magad, mára x elég lesz!, Csak lazán, annyit csinálj, amennyi jól esik!) 

Na, most látom, hogy ez nem is annyira minimál-program! De gondoljunk arra, hogy milyen értékes egy testben-lélekben megerősödött ifjú sportolót ismét a csapatban látni és tudni, hogy az élete rendezéséhez mi is hozzájárultunk! (A legjobb motivációs minta a kisebbek számára.)
Edző sokféle van, az egyik általam nagyra becsült edző mondta egyszer magáról, hogy ő nem az a lelkizős fajta. Ő így hiteles, és szerintem azért változott is ezen a téren. Amennyiben az olvasó az általam is képviselt lelkizős edzői vonalba tartozik, értsd: nyitott a pszichológiai megközelítésre, ajánlom a sérült, beteg sportoló támogatásához a pszi* technikákat is: átkeretezés, pozitív belső beszéd, gondolatstop (negatív ciklus leállítása), célállítás, erősségek kiemelése. Mindezt persze egy jó, elfogadó, bizalmi kapcsolati alapon lehet megvalósítani (csak úgy odaverve nem működik).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése