Borókás újrakezdés

Az újrakezdés szó annyira pozitívan cseng, ha munkára vagy szerelemre gondolunk, na de a futásban... fájdalmas. Tényleg. Sok újrakezdésben volt már részem, de ez most kifejezetten kellemetlen. Nem véletlenül nem írtam mostanában, mert a tavalyi szezon vége felé, túlélve a tájfutó bajnokságokat, megkezdtem a hosszas pihenőfázist – és hónapokig tartottam is magam ehhez. Ezért egyrészt a munkáimat hibáztathatom (amelyeket imádok), másrészt – noha egyáltalán nem volt kemény a tél – sajnos az ízületeim utálják a hideget. Tiltakoznak ellene. Viszont ez most annyira rosszul esik, hogy meg kell mondjam, még az is felmerült bennem, hogy jövőre ráfanyalodok a teremben futásra – amitől mérhetetlenül irtózom. No, majd meglátjuk, év végén emlékezni fogok-e erre a tervemre...

Hálás vagyok a Borókának, mert elég vonzó volt ahhoz, hogy indulásra adjam a fejem. Az idő csodás, az útvonal, a VK ismerős. Nem vagyok babonás, így nem vonok le következtetéseket abból, hogy az idei első verseny rajtját lekéstem – kevés időt hagytam rá és a rajtig szinte elpusztultam. Röhejes.

Sajnos a pálya elején és végén is futásra szánt szakaszok voltak. Közte viszont igazán élvezetes tájékozódás, a feladat elterelte a figyelmemet a testi tüneteimről.

Felületes szemlélőnek úgy tűnhet az útvonalról, hogy egész jól megtaláltam a pontokat, de valójában volt benne keresgélés (nem vészes mértékben) és időnként nekiszaladtam a bozótnak. Jó példa erre a 3-as és az 5-ös átmenet: többször azon kaptam magam, hogy körülölel a boróka. Persze elég makacs lévén ilyenkor nem fordulok vissza, inkább átmegyek vaddisznóba és indulhat a kúszás-mászás. Az 5-ös pontról kijövet előjött az alföldi-utakat-utálom érzésem és csakazértsem az úton, hanem a bokrok között mentem, bár így tovább tartott.

Tűrhető kategóriába soroltam az első napi teljesítményt, de aztán jött a második. Ez is klasszul indult, egész tudatosan sikerült az 5-ös pontig eljutnom – szándékos volt az 5-re az út ismételt ignorálása, és végül is nem lett annyival lassabb (L.Anditól 80 mp-t kapni nem vészes). Aztán a 6-osra menet, a második fenyvesből kiérve meggyőződésem volt, hogy az északabbi dombnál vagyok, és húztam délre, hogy megleljem az átjárót. A kis kerülőm déli pontján világosodtam meg, de nem 100%-ban, ezért kerültem meg ilyen szép nagy ívben a bozótost, hogy bizonyosságot leljek (ezt a következő ültetett fenyves adta meg). (kb. 6 perc plusz)

Ami ezután jött, az fáj igazán:) A 7-es átmenetben megtett utam látható a térképen (szinte biztosan be tudtam utólag rajzolni), tulajdonképpen csak elcsúsztam egy kicsit az iránytól, na jó, nem kicsit… de a gondot az okozta, hogy a térképkivágatom csak a lila vonalig tartott. Szóval – szégyen ide vagy oda – lementem róla. A végképp nevetséges az, amit az utat meglátva tettem: nem ám hogy kimentem volna rá, és konstatáltam volna, hogy ez NEM LEHET a ponttól Ny-ra lévő út, nem, én keresgélni kezdtem a ligetesben. Végül – legalább tíz perc keverés után – a bóját rejtő dombhoz érve még bemásztam a sűrűbe teljesen feleslegesen.

Nem vagyok elkeseredve, mert mindenben van jó is: legalább hitelesen tudok a keverésről a lányommal beszélgetni. Akit egyébként egy eléggé fals térképrészlet tréfált meg (talán ő nem ezt a kifejezést használná). Mert a térkép ugyan ábrázolta a rét-csíkot, csakhogy azon autók által is kijárt út volt, ezért újra-újra megpróbált a képzelt útról a bójához navigálni. A térkép egyébként néhol kicsit kevésbé volt összhangban a növényzettel, mint arra korábbról emlékeztem. A kétnapos családi versenyt a mindig remek formában lévő anyukám nyerte 16 mp-cel – ő tud futni, én sokkal jobban látom a térképet.

Összességében szezonnyitónak remek verseny volt, befutás után meleg teával, N21Br-ben megfelelő technikai színvonallal és szuper időjárással. Köszönet illeti a rendezőket a 7500-as térképért is.