2013. június 24., hétfő

Csalás a bajnokságon?!

A kép csak illusztráció
- megfontolt útvonalválasztás
Szándékosan provokatív a cím...
Büszkék vagyunk rá, hogy a tájfutó sport két képesség terén (fizikai és gondolkodásbeli) nyújtott egyaránt jó teljesítményre épül. Szépségét az is adja, hogy kinek-kinek a két területen eltérőek a képességei - vannak atléta-típusok és technikailag erősek (+ páran mindkettőben jelesek, a szememben ők a profik és páran, akik egyikben sem, de róluk nem beszélünk). A tájékozódásban kért külső segítség mindennapos jelenség, de igencsak meglepődnének a sporttársak, ha mondjuk arra kérném őket az erdőben, hogy szaladjanak már le a dugókámmal a horhos aljára, mert nekem az nehéz... Pedig ez is csak segítségkérés lenne.
Visszatérve a címre: igen, szigorú értelemben és a sportág szabályzatait alapul véve a külső segítség igénybevétele messzemenően szabálytalan. "A versenyfeladat teljesítéséhez idegen segítséget nem vehet igénybe a versenyző. Az eltévedt vagy megsérült versenyző, igénybe vehet segítséget, de ezzel a versenyt feladta. A versenyző, ha igénybe vett idegen segítséget a versenyből kizárják." - írja a versenyszabályzatunk. Kíváncsi lennék, mekkora felháborodást keltene, ha ezt egyszer valaki be akarná tarta(t)ni...
Mégis azt gondolom, ez inkább egy rossz szokás, ami meglehetősen elterjedt az utóbbi időben. Mindannyian tapasztalhatjuk, hogy hazai versenyeinken szinte nem lehet úgy végigmenni, hogy 1-2, de inkább több versenytárs ne kérne segítséget. Számomra a jelenség szokás-jellegét az bizonyítja legfényesebben, hogy az érintettek ("kérdezésfüggők") olyan helyzetekben sem tudnak ellenállni az automatikus cselekvés kényszerének, amelyben ez nyilvánvalóan elfogadhatatlan. Olyan kiélezett küzdelemben, mint egy váltóbajnokság, ahol még akkor is ellenérdekelt vagyok a másik segítésében, ha ő más kategóriában indul, hiszen biztosan ártok a vele versengő klubtársaimnak, még egy VOB-on is, többen kérnek segítséget. Mert szokásukká vált, hogy a pont feltételezett környékének átnézése vagy a precíz tájékozódás helyett azonnal megkérdezzék a más irányból érkezőt, hogy nem látta-e az x pontot vagy szintén azt keresi-e. Vagy a sikeres tájfutó egyik ismérvét, a hiba utáni minél gyorsabb korrekciót - más technikák híján - e módszerrel igyekeznek megoldani. 
Azok közé tartozom, akik másképp kezelnek egy eltévedt gyereket. Pl. kupaversenyeken előfordul, hogy szánok időt annak eldöntésére, hogy az illető versenyben van-e még a jobb helyezésekért, megkérdezem a rajtidejét és ha már "elég" ideje kóborol, konstruktív módon segítek neki a megoldásban. De a bajnokságokon nem töprengő, síró gyerekekről van szó, hanem érett felnőttekről.
Bosszantó szokás, mert egyrészt kibillenti a kérdezettet a ritmusából, másfelől igen unfair a pontosan és szükségszerűen lassabban tájékozódókkal szemben, akik maguk oldják meg a feladatot. A hétvége futamain kb. 12 fő kért tőlem segítséget, pontos helyet vagy fogott / tervezett / látott pontom számát.
Nem szégyellem, hogy bajnokságokon nemhogy nem segítek, de általában még közlöm is a kérdezővel, hogy ez egy bajnokság és oldja meg maga, esetleg nézzen körül jobban (kiskorúaknak). Teszem ezt úgy, hogy ez időnként haragot vált ki. A hétvégi bajnokságokon a jelenség oly gyakori volt - hiába, no, technikás volt a terep -, hogy még M. Pista fotóinak némelyikén is szerepel a versenyzők közötti eszmecsere (akik valószínűleg önszántukból hoztak létre problémamegoldó csoportot).
Talán a fent idézett passzusra alapozva dolgozta ki nagybátyám azt a választ, hogy "segítek, de akkor utána fel kell adnod a versenyt és be kell menned a célba". A módszer még finomításra szorul, hiszen a válaszadónak minimum egy percét elviszi és ez négyszer-ötször ismételve már tetemes hátrányt okoz.
Ugyanakkor a vágy, hogy helyretegyük magunkat az erdőben és megleljük a pontot, némileg érthetővé, legalábbis emberivé teszi a segítségkérést. A budai dzsuvában zajló szerdai kisversenyeken gyakran találkozni jól együttműködő, pontot túró csapatokkal, ott ez rendben is van, a kihívás még így is jelentős :) De a bajnokságok azért vannak, hogy amennyire csak lehetséges az erőviszonyokat reálisan tükröző eredmények szülessenek. Magamat is folyvást arra biztatom, hogy ellenálljak a kísértésnek és ne hozzam kellemetlen helyzetbe a versenytársaimat a kérdezéssel. Erre kérem a "rögtönkérdező" sporttársakat is.

Természetesen lehetnek olyan érvek, melyekre nem gondoltam - rendre megesik, hogy oly életbevágó kérdésekben, mint pl. miért van szükség KOB selejtezőre, eltérő álláspontúakkal folytatott diskurzus meggyőz a véleményem ellenkezőjéről. 
Egyúttal elnézést kérek attól a sporttárstól, akit szándékom ellenére kilöktem a céldobozból (már csipogott), mikor ötödmagammal érkezve nem tudtam megállni, valamint gratulálok annak a versenyzőnek, aki a versenyt feladva segített a bokasérült fiatalon. Mivel tuti nem fogok a KOB-VOB-ról írni, köszönet a rendezőknek a viadalért, de azért nem fakadnék sírva, ha a jövő évi Tipo kupát nem itt rendeznétek :) Továbbá közlöm a "szurkolóimmal", hogy a mai államvizsgán sikeresen megszereztem újabb, sorban a 4. diplomámat és továbbit nem tervezek.