2011. július 31., vasárnap

Nagyon magán

A legjobb dolog, ami mostanában történt velem - a gyerekeimmel való számos csodás pillanaton kívül -, hogy újra közelebb kerültem az erdőhöz és a futásnak nevezett létezési formához. A téli-tavaszi nagy magánéleti válságom vezetett oda, hogy újra megpróbáljak valami ilyesmit. Kicsi koromtól kezdve futottam és jártam tájfutó versenyekre, köszönhetően (szó szerint) a népes és a sportággal megfertőződött családomnak. Voltak persze korábban passzívabb időszakok, amikor a bulizás vagy a munka, a terhesség hátrébb szorította a mozgást. Ám az igazán fájó és hosszú kihagyás az elmúlt öt év, az RA okozta hullámzó egészségi állapot. Az ízületi fájdalmakon kívül a diagnózis fájó pontjai, a "többet már nem futhat" és a "gyógyszerek mellett nem vállalhat gyereket" kijelentések voltak. Az anyaság iránti vágy hamar legyőzte az ész érveket. A gyógyszerek elhagyása és szakorvosi segítség mellett megfogant Sára. Nehéz bő két év volt, de megérte :)
Aztán tavaly év végén összeomlott az életem, átestem egy műtéten is, és tavasszal kellett valami öröm... így elkezdtem egyszer-egyszer kimenni pályára a versenyeken, ahová a lányom, családom miatt amúgy is mentünk. Persze nem kell se gyakori, se intenzív versenyzésre gondolni... de az elmúlt évek passzivitását nézve, az én életemben mégis jelentős az a kb. 10 versenynap, amin elindultam. Általában nyíltban vagy sprint esetén a saját kategóriámban (35), de előfordult az is, hogy N60-ban. (Versenyen kívül természetesen.) A tájfutó versenyrendezők meglepő  :) módon nem gondolnak a rokkantaknak való kategóriák kitűzésére, bár az edzetlenekre igen, de ők többen vannak. Konform mozgássérültek otthon maradnak vagy keresnek maguknak valami parasportot (melyek némelyike nagyon izgalmas, ki szeretném próbálni pl. a vitorlázást vagy parajetskit).  Jó volt a versenyeken az erdőben lenni, térképet nézni, és a legnagyobb boldogság irányban közlekedni - amit egyébként egy séta esetén "épeszű" ember nem tesz. A Tipo kupán például volt egy pont egy meredek bozótos metsződésben, hát azért lemászni maga volt a gyönyörűség. Az más kérdés, hogy technikai kihívást ilyen tempó mellett nemigen jelentenek a pályák.
Szóval kóstolgattam a tájfutást és úgy tűnik, nem okoz nagy romlást az állapotomban, bár az orvosnak azért nem merném megmondani :) (szerencsére nincs ideje blogokat olvasni). Így új programként, hát, hogy is mondjam, a "kijárok futni" vagy "edzeni" erős lódítás lenne: kimegyek az erdőbe és nyomokban futásra emlékeztető mozgást végzek, egy köszvényes háromlábú lajhár haladási sebességétől kicsit elmaradva. Teszem ezt időnként valamelyik kutyát magamra kötve, megcsúfolva ezzel a canicross sportágat. Szerencsére a labrador által rángatott lajhár képet kevesen látják, alacsony a népsűrűség errefelé. Bár van nálam lassabb jármű is: a korábban őket rendszeresen megfuttató gazdi távozása után annyira leépültek a dögök, hogy a kisebbik, Mazsola még velem sem bírja tartani a tempót. Úgyhogy nem is viszem a háztömbnél messzebbre ezután, mert három méterenként lefeküdt pihenni a Nagy-Szénásra menet.
Szóval csak azt akartam megosztani, hogy jó az erdőben mozogni, még ha fáj is és nem számíthatok jelentős gyorsulásra a jövőben. A regenerálódásra is figyelek, illetve ügyel helyettem a menedzserem: elég ritkán fordul elő, hogy a tőlem függő kiskorút rá tudom bízni valakire. Magammal meg nem vihetem (nála is gyorsabb vagyok, hurrá! - még kb. egy-két évig). 
És még azt is meg akartam jegyezni, hogy a hivatalos álláspont szerint se vagyok már para. Még ha tudom is, hogy az IOF besorolása nem változtat a helyzetemen egzakt módon, mégis hat rám a döntés, hogy ők már nem tartanak paralympiai trailO versenyzőnek. Ezt amúgy nem bánom, bár a nemzetközi jó eredmény elérésére az esélyem ezzel nagymértékben lecsökkent, de talán a kerekesszékesek lehetőségei viszont nőnek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése