2010. szeptember 20., hétfő

Európa Bajnokság 2010, Svédország - 2. rész

A szállítás két 8 fős mikrobusszal ment, a megadott időpontokban. Azt a sztereotípiát gyártottam a svédekről, hogy rendkívül kedvesek és segítőkészek, de a szabályokhoz ragaszkodnak - pl. a kisbuszok akkor se indultak el hamarabb, ha egyébként tele voltak és úgysem fért volna fel senki már.
A rajt előtt karantén volt, kb. fél órát üldögéltünk egy jó nagy sátor alatt. A versenynapokon megúsztuk az esőt szerencsére.
A pályán 20 pont volt kirakva (1,4 km), egy dózerúton mentünk oda-vissza. A pontok fele gerinc, másik fele szikla és domb volt. Rendkívül nehéznek éreztem a feladatot, 6 hibám lett. Ott van pl. a 9. pont, messze is van az úttól és olyan kis semmi gerinc. A 10. pont szinte nem is látszott, azt mondjuk eltaláltam. De a 17-es és 19-esnél is rosszul azonosítottam be a sziklákat. Az utolsó pontokra amúgy se jutott sok időm, mert futnom kellett, hogy benne legyek a szintidőben. A célban természetesen elvették a térképet, kartont és egy külön kártyát adtak az időmérő pontokhoz. Kis (kb. 10 perces) sor várakozott a két időmérőhöz. Az első cseles volt és ötletes, mert a versenyző a pont köré koncentrál, de oldalt volt egy magasles a kör közepével egy vonalban, ami segítette kizárni a három közelebbi pontot (de erre csak a válasz után jöttem rá).
A napot paralimpiai kategóriában Ola Jansson (Svédo.) nyerte hibátlan teljesítménnyel, openben Lauri Kontkanen (Finno.) szintén hiba nélkül, jobb időeredménnyel.

A második napi pálya újra 20 + 2 pontos volt, viszonylag rövid távon (1,2 km). A tereptárgyak hasonlóak az első napihoz, csak kaptunk néhány kúp pontot is. Nem váltak a kedvenceimmé ezek a svéd kúpok, mert néhol alig látszanak ki a földből...
Valahogy fáradt és feszült voltam, a végére teljesen elfogyott a kedvem. A kislányom is folyamatos törődést igényelt, meg nem is ment  a pálya gördülékenyen. Az utolsó 4 pont ráadásul olyan messze volt, hogy a szemüveg ellenére sem láttam el odáig (2 hiba). Amit még rontottam, az a szintén távoli 15-ös, és a 4-5-6. pontok, ahol nekem valami nagyon nem stimmelt.
Ezen a napon Ivica Bertol (Horváto.) és Pekka Seppä (Finno.) voltak hibátlanok a paralimpiai kategóriában, de openben tíz versenyzőnek is sikerült ez, a legjobb időt Geir Myhr Öien (Norv.) futotta.

Mindkét nap nagyon nehéznek találtam a domborzat finomságait követni, a láthatóság sem volt mindig jó, és gyakran kellett 100-150 méter távolságban néhány méteres különbségeket beazonosítani. A hazai versenyek közül talán a bánkúti közelíti meg azt a technikai szintet, amit ez a svéd terep adott. Mindenképpen hasznos volt számomra a részvétel, ha nem is sikerült túl jó eredményt elérnem. 1. nap 7 hibával a 40., 2. nap 6 hibával a 28., összességében a 35. helyen végeztem. 
A finnek palacsintáznak
A csapatokat külön értékelték a két kategóriában, két-két versenyző 2. napi eredménye alapján. Parában a svéd 1-es és 2-es csapat közé a kiválóan versenyző horvátok fértek fel, openben a másik két svéd csapatot megelőzték a japánok.
Összetett eredmények:

Paralimpiai kategória:
  1. Ola Jansson, Svédo. 43 pont, 99 mp.
  2. Michael Johansson, Svédo. 42 pont, 176 mp.
  3. Pekka Seppä, Finno. 42 pont, 268 mp.
     Open kategória:
    1. Hannu Niemi, Finno. 44 pont, 200 mp.
    2. Marit Wiksell, Svédo. 43 pont, 75 mp.
    3. Clive Allen, Nagy-Britannia 43 pont, 132 mp.

    2010. szeptember 19., vasárnap

    Fapados utazás babával

    Kettesben utazni a babával, ráadásul fapadosan - ez volt a nyár legizgalmasabb eseménye számomra. A Trail-O EB-t Svédország középső régiójában, Stockholmtól északra még vagy 250 km-re tartották. Az hamar kiderült, hogy egyedül kell menjek (+ az 1 éves bébi), mert Peti dolgozik, anyám Svájcban, nagylányom táborban lesz. A másik tényező, hogy a már nem is annyira "jóléti állam" Skandinávia még mindig irdatlanul drága nekünk.
    Megjött a gépünk
    Így maradt a tömegközlekedés - de ami a fapados guru ÁcsG-nek mindig oly könnyedén megy, az valahogy nem akart összejönni. Olcsó jegy volt Berlinből Stockholmba a Ryannel, de az odajutásra csak nem akadt jó lehetőség. A végén, mivel már minden egyéb jegyet megvettem, ráfanyalodtam a könnyűJet igencsak súlyos jegyére. De legalább lesz egy kis városnézés Berlinben - gondoltam... csakhogy a járat késett vagy 3 órát, így késő este értem a szállásra. Az easyhotelnél foglaltam szobát, nekem nagyon bejött ez a mini-szoba a közepén az üvegkalitka zuhannyal, tiszta és modern.
    Visszatérve a nehézségekre: igazán az okozott gondot, hogy nem vihettem sok cuccot. Egyrészt nem bírtam volna egy gurulós bőröndöt és egy babakocsit is tolni, másrészt megszakadni sem akartam. Babakocsi kellett, mert már súlya van a gyermeknek és altatásra is jó. Bátyáméktól kaptam egy lapra csukhatót, jó szolgálatot tett. Nem kell érte külön fizetni a repülőn és a felszállásig lehet tolni. Viszont ezen kívül egy, nem túl nagy (talán 18 literes) hátizsákba kellett minden cuccunkat bepréselni 6 napra. Aki csomagolt már gyereknek és hozzám hasonlóan "az ólajtót is visszük" típusú autós túrákhoz van szokva, el tudja képzelni, mennyire nem volt egyszerű. Végül egy-két kivétellel mindent betuszkoltam, de azért szitkozódtam volna, ha a biztonságiak kipakoltatnak... Így se szerettem őket, amikor az alvó gyereket ki kellett vegyem a kocsiból. Szóval minden szükségeset vittem, pelusból, kajából a két napos útra elegendőt (mármint a babának).
    Stockholmban
    Berlinben szuper a közlekedés a Schönefeldről és a városban is, két átszállás volt a már kiürült metróban. Nem vagyok félős, de azért nem volt jó érzés. Hajnalban mentünk vissza a reptérre, ez a gép csak fél órát késett. Viszont mindenhol előrevettek, így ülhettem az első sorban, ahol több a hely (a gép fullon volt). Az előző esti járatnál szerencsére voltak üres helyek, Sárit magam mellé raktam, jól eljátszott. A tápszer cumisüvegből jól működött a légnyomás-kiegyenlítésre. 
    Stockholm külsőre, Skavstára kis késéssel érkeztünk, kicsi aranyos reptér. 98 svéd korona volt a buszjegy ára a 150 km-re lévő fővárosba. Úgy rémlik másfél órát mentünk. A délutáni vonatig maradt kb. 2 óránk, pont belefért egy kis városnézés. Már jártam Stockholmban 1999-ben, akkor a másik lányomat hordva a szívem alatt. Kellemes hely. 
    Aztán folytattuk utunkat a svéd vasút-társaságokkal (mert több van), minden igényt kielégítő, szuper vonatokkal. Sára lányom csodálatosan bírta. Átszálltunk Gavle-ben, majd Bollnas-ban buszra. Itt már találkoztam több "gyalogos" csapattal is - ott voltak az ukránok, japánok, írek. Viszont a félórás buszozás végén mégis egyedül caplattam a másfél kilire lévő szállóba. És előbb még bevágódtam egy boltba, mert az úti készlet lényegében elfogyott. Vettem pelenkát, vizet és néhány üveg babakaját.
    A versenyközpontban döbbent arcok fogadtak, mondhatom, megrendültek a rendezők, hogy én gyalog érkeztem kisbabával. Viszont nagyon előzékenyek és segítőkészek voltak végig az ottlétünk alatt. Szerencsére befizettem az aznapi vacsorára, így végre én is ehettem valamit (svédasztal :-))
    Helyes szobát kaptam saját fürdővel, ami nagyon jól jött a baba miatt és mert a ruhatárunkat minden nap mostam. Találtam egy raktárban kerti nyugágyakra való párnákat, ebből készült Bubuka fekhelye.
    A falusi boltba többször elmentem, kis adagokban megvéve, ami kellett: egész olcsó babakaják voltak (8 sek = 240 ft), víz (13 sek - 390 ft) az otthonról hozott tápszerhez és pempőhöz, banán (21 sek - 630 ft/kg), pelenka (46 sek - 1400 ft), magamnak kenyér és egyszer sajt. Ami megdöbbentett, hogy semmiféle babakekszet nem árultak - ez nekem felért egy katasztrófával, mert a versenyeken tök jól elrágcsálta volna, de amit hoztam, már ideúton elfogyott. Így eljött az ideje a kifli (helyett zsemle) kipróbálásának. 
     
    Összességében némi rugalmassággal mindent megoldottuk a kevés csomag ellenére. Sára jól bírta az utazásokat, a versenyeket már kevésbé vettük szerencsésen: a többiek nyugalma érdekében elég sokat foglalkoztam közben vele, ez meg is látszik az elért eredményemen. Jó volt Sárival Svédországban, de azért nagyon örültünk, amikor az apukája befutott (a kényelmes és telepakolt autónkkal). De komolyan, a Zafira annyira tele volt, hogy mi alig tudtunk bepréselődni.



    Európa Bajnokság 2010, Svédország - 1. rész

    Már a múlt télen ábrándoztam arról, hogy milyen versenyekre mehetnék külföldre, a hazai kisszámú rendezvény mellett. Kinéztem a Svédország közepén megrendezendő EB-t is, de úgy tűnt, nem fog beleférni a családi költségvetésbe. Végül mégis belevágtam, köszönhetően kedves, aranyos stb. anyukám segítségének és egy nagy adag merészségnek. Utóbbira is szükségem volt, mert kísérő nélkül kellett megoldjam, hátamon Sári babával.
    A babával utazás külön bejegyzést érdemelne - de hopp, itt annyit írok, amennyit csak akarok! - mindjárt leírom élményeimet e téren.
    A magyar csapat
    Vissza az EB-re: a szervezők okosan úgy intézték, hogy a norvégiai világbajnokság előtti hétre rakták a versenyt, még buszos szállítást is szerveztek. A regionális bajnokság lebonyolítása kicsit más, mint a vb-é, értem ezalatt, hogy a csapatversenyt máshogy számítják. Mondjuk, ez most sajnos minket nem érintett, mivel egy fős csapattal érkeztünk :)
    A verseny egy model-ből (terepbemutató verseny) és két versenynapból állt, egyazon helyszínen. Az egész derbi Közép-Svédországban, Helsingland körzetben, Bollnäs városhoz közel zajlott. A versenyközpont Alfta falu szélén, egy rehabilitációs központban volt, amely kitűnő ellátást biztosított. Itt foglaltam egy kis szobát, szállítást a terepre és napi egy étkezést.
    A terep - szerintem -  tipikusan svéd volt, mondjuk a pályák nem érintették az erdős részeket. Rengeteg, az itthon megszokottnál jóval nagyobb szikla és finom domborzat. Tömören összefoglalva a feladat abból állt, hogy beazonosítsuk a térképen ábrázolt (1,5-2 méternél nagyobb) sziklákat és a hazainál sokkal kevésbé markáns domborzatot. A pályák egy-egy erdészeti úton haladtak oda-vissza. A nyílt részeken sűrűn elhelyezett és ezért egyszerre látható túl sok pont problémáját is könnyedén kezelték: a nézőpontnál állva figyelmen kívül kellett hagyni a lefektetett szalagok „takarásába” esőket. Időnként 10-15 bója is látszott egyszerre, de ez nem zavart senkit.

    A terepbemutató pálya tényleg hasonlított a későbbi versenyekre, bár itt még egy szép tó is volt. A model időmérő pontjait nem tudtam kipróbálni, mert hosszú sor állt, az eső esett és a kislányom már nagyon unta.





    A szállásunkra visszatérve még meglátogattam a tó túlsó felén kitűzött gyakorló pályát, és leckét kaptam a svéd időjárásból egy óriási zivatar formájában. Nem is bírtam végigmenni a pályán, minden vízhatlant rápakoltam a babára és "futottam" vissza.

    Európa Bajnokságok

    A Trail-O Európa Bajnokságot állítólag (az IOF honlapja szerint) 1994 óta rendezik meg. Azt nem sikerült kinyomoznom, hogy a korábbi években hol volt, és talán nem is került évente megrendezésre. Az ideinél is az történt, hogy a bolgárok nem vállalták a Tájfutó EB-vel való együtt rendezést, így felkérésre egy svéd klub tartotta meg. Mert a trail-o-ban az az általános irányelv, hogy a futók világversenyeivel együtt rendezzék, annak ellenére, hogy találkozhatunk azzal az irányvonallal is egyes országokban, miszerint elkülönülten szerveznek trail-o versenyeket.

    2004. Altopiano di Asiago, Italy
    2006. Marijampole, Lithuania
    2007. Carcans, France
    2008. Ventspils, Latvia
    2010. Bollnäs, Sweden

    2010. szeptember 9., csütörtök

    Mit ér egy 5. hely?

    Meghívtak a tegnapi Tájfutó Klub beszélgetésére, ott is voltam. Boxi (Bozán György, szervező) azt kérdezte, mit ér egy trail-o 5. hely sportágon belül és azon kívül. Hiába ismertem előre a kérdést, nem tudtam mást mondani, mint hogy fogalmam sincs. Gondolkoztam rajta, de mindig oda jutottam ki, hogy a trail-o-sok szűk táborán kívül valószínűleg semmit. Bár az elmúlt hetekben meglepően sok tájfutó gratulált és mondta el, hogy követte az eseményeket. Meg az a néhány tíz ember, aki több-kevesebb intenzitással, de foglalkozott már a sportággal, biztosan értékeli ezt az eredményt. A szakvezetők is, hiszen jelentősen támogatták a részvételemet. A klubom is, a BEAC, akik pont ma leptek meg egy jutalommal (ezúton is köszi a kedves gesztust).
    Összességében még egy jó tájfutó VB helyezés se jelent széles körben sokat, hát még a trail-oban elért eredmény. Úgyhogy társadalmi presztízsért ne kezdje el senki :)
    Viszont nekem rengeteget adott az idei EB-VB, amiről nemsokára írok is.
    És amit még hozzátennék: a nemzetközi mezőny, ami szintén egy nem túl széles kör (de azért jóval nagyobb, mint a hazai), valóban elismeri a jó eredményeket, a jól sikerült "futásokat".

    2010. szeptember 7., kedd

    Pontmegnevezés

    Mivel szeretném, ha a napló a tájfutást nem ismerő, a trail-o-val ismerkedő emberek számára is érthető lenne, ezért vissza kell térjek a pontmegnevezésre. A szimbólról szóló bejegyzésben a lényegről, a pontot képező tereptárgy leírásáról nem szóltam. Ráadásul a trail-o-ban ennek nagyobb is talán a jelentősége, mint futáskor. Egy rakás tájfutót ismerek, aki a szimbólban csak a kódot nézi, azt ellenőrzi, egyéb infókra nem figyel.

    Szóval a pontmegnevezés mutatja, mit kell keresni a terepen. Pontosítja a térképen látható információt, olyat is mond, ami a térképről nem olvasható le. Pl. a sziklafal alján vagy tetején van a pont. Viszont a szimbólban használt jelölések a térképjelek átiratai, hasonlítanak, de nem mindig egyértelműek. (Ezért meg kell tanulni a jeleket :)


    A trail-o-ban a helyes bója kiválasztását segíti az az infó is, hogy a tereptárgy melyik részén kell legyen. Van egy sor olyan objektum, melyet csak egységes jellel lehet ábrázolni a térképen - ilyenkor az a jel lesz a kör közepén. A szimbólban találunk arra útmutatást, hogy mégis pontosan melyik része kell nekünk.
    Ha rendezői hiba folytán nem stimmel a kör közepe és a pontmegnevezés, akkor mindig a kör közepe a mérvadó! Bár erről időnként vitáznak...

    2010. szeptember 6., hétfő

    Karton

    A tájfutás legfontosabb elemét, a pontok "fogását" valahogy igazolnia kell a versenyzőnek. A kezdeti időkben (amikor a sportág jellege is inkább túraversenyzésre hasonlított) a futó egyedi azonosítóját (gondolom valami cetlit) bedobta a ponton elhelyezett dobozba és dupla biztosítékként letépett egy részt az oda kihelyezett papírból (?). Kevésbé volt rohanós a világ, eltarthatott egy darabig a kiértékelés ebben a tépős-dobós rendszerben. Aztán jött a pecsételés: a kihelyezett bélyegzőkkel kellett a versenykartonra nyomni. Szerencsére népes tájfutó családban élek, meg fogom kérdezni valamelyik Hegedüst, elő tudna-e kaparni egy régi kartont?


    Aztán - feltételezem - egyszerűsítési céllal előbb zsírkrétára, majd lukasztóra cserélték a bélyegzőket. És már ez is lassan történelem... Szinte csak edzőversenyen használják a kis tüskékkel egyedi jelet szúró, legtöbbször piros eszközöket. És a gyerekversenyeken - például olyan kartonnal, mint ezen a képen, ahol a tereptárgy jelét is odanyomtatták. De a gyerekeknek gyakran rakják a karton rubrikáiba állatok képét, amit az egyes bójákon is elhelyeznek.


    Az ezredfordulón hozzánk is betört az elektronikus pontérintés-ellenőrző rendszer, a SportIdent (SI). Mi a családommal 1999-ben Skandináviában használtuk először, és 2000-ben már elérhető volt itthon is. Nagy híve vagyok, mert pontosabbá és az emberi tényezőktől függetlenebbé vált a versenyzés, olyan hozzáadott értékekkel, mint a részidők ismerete és összehasonlítása más futókéval.

    Persze vannak nehézségei is, mert pl. az ember nem ellenőrizheti vissza, hogy tényleg fogta-e az adott pontot, ez főleg gyerekeknél gond. Továbbá nem egy, hanem két ilyen rendszer létezik, skandináv országokban az Emit nevű, és nekünk kicsit idegen fogású kártyát használják.
    A trail-o sportban is felmerült már az elektronikai rendszer használata, de világversenyen még nem került bevezetésre. Jelenleg egy speciális kartonnal haladunk a pályán, minden ponton a kihelyezett szúróbélyegzővel kell a megfelelő négyzetbe jelölni a helyesnek vélt bója kódját. A karton tulajdonképpen két karton egymásra hajtva, hogy a versenyzőnél is maradjon egy példány a válaszaiból. Ráírják a versenyző idejét, és külön az időmérő pontokon elért eredményt is.
    A trail-o kartonra nézve értheted meg, miért adtam ezt a nevet a blognak. Van némi bingózós, totózós feelingje a trail-onak, hiszen akár tippelhetünk is az egyes pontokon, némi esély így is van a jó válaszra. Meg aztán a játékba belekostoló érdeklődők gyakran érzik úgy, hogy nem egyértelmű, vagy jóval kevésbé egyértelmű, mint a tájfutás. Ott vagy megfogtad a pontot, vagy nem. Természetesen jó eredményt tippeléssel nem lehet elérni, bár nemegyszer kell a megérzéseinkre hagyatkoznunk.

    2010. szeptember 3., péntek

    Szimból

    A szimbólt (pontmegnevezés) általában a térkép használaton kívüli részén helyezik el, a futók gyakran még az alkarjukra is felragasztják, hogy futás közben is gyorsan nézhessék. Persze ott is fontosak a pontelhelyezés részletei, de még inkább a kód, mert rossz pontot fogni végzetes. A trail-oban nincs kód, a második oszlopban a bóják száma van, ami alapvető a jó pont kiválasztásához. Megesik, hogy rosszul látszanak a bóják, ha elhibázzuk a számozásukat, már van is egy hibás válaszunk, még ha jóra is gondoltunk.
    Elsőre furcsa, de a bójákat balról jobbra az abc betűivel jelöljük. Így ha eldöntöttük, hogy a harmadik bóját tartjuk a helyesnek, akkor a válaszunk C. Maximum öt bóját láthatunk a nézőpontból. A pontmegnevezés második oszlopa mondja meg, hány bóját fogunk látni az adott ponton. Pl. A-E = öt bója.
    Még egy helyen tér el a trail-o szimból a hagyományostól. Az utolsó oszlopban nem az egyéb információkat, hanem a nézőpont helyére utaló irányt találjuk, pontosabban azt. hogy merre vannak a bóják a nézőponttól. Kell ez a jelölés, mivel a nézőpont nincs rajta a térképen, és időnként, főleg sűrű úthálózattal bíró terepen, nehéz meglelni a jó helyet (és csak jó helyről nézve adhatunk helyes választ).

    Trail-O

    Akkor most végre írhatok a trail-O-ról, ami az én választott sportágam.

    A trail-O-t alapvetően mozgássérülteknek találták ki, a szabályai úgy vannak kialakítva, hogy kerekesszékes sportolók teljesíthessék a versenyeket. Ez a rendezésnél is fontos szempont - bár nem mindig érvényesül eléggé. De mindig van open (nyílt) kategória is, ahol bárki indulhat. Nem igazán kedveltem ezt az idegen kifejezést, de sajnos nincs jó magyar megfelelője.

    A trail (jár, ösvény, nyom) és orienteering (tájékozódás, tájfutás) szavakból áll az elnevezés, ez lett a hivatalos forma. Pedig skandináv területen (ami ugyebár a tájfutás bölcsője) a pre-o nevet használják / használták, ami a pontos tájékozódás szükségességét hangsúlyozza (precision orienteering).

    A trail-o elméletileg a térkép-olvasásra és a nagyon pontos tájékozódásra helyezi a hangsúlyt, háttérbe szorítván a fizikai képességek jelentőségét. Több helyen olvastam, hogy abszolút nem számít a sebesség és az idő - ez lehet igaz hobbi szinten, de komoly versenyeken nem érvényes. Ugyanis van egy szintidő, amit túllépve súlyos büntetés jár. Ez az idő a pontok számától és a távolságtól (időnként a terepviszonyoktól) függően van meghatározva, komolyabb versenyeken 1,5-3 óra is lehet.

    Visszatérve az ismertetéshez: a verseny a tájfutó futamokhoz hasonlóan kötelező sorrendben "érintendő" pontokból áll, de míg a futó valóban érinti a jelölt tereptárgyat és a pontérintést valamilyen formában igazolja is, addig a trail-os nem mehet közel a ponthoz. Kijelölt helyeken (nézőpont) állva vagy ülve kell megállapítsa, hogy a térképen ábrázolt pont hol van a valóságban. A feladatot nehezíti, hogy álbóják is vannak elhelyezve. A pálya teljesítésén kívül vannak időmérő pontok is, ahol a feladat szintén kiválasztani a jó bóját, de a lehető legrövidebb idő alatt.
    A térképre nézve nem könnyű megkülönböztetni egy trail-o pályát egy klasszikus tájfutótól: az előbbit általában 1:4000 vagy 1:5000 méretarányú térképen ábrázolják, ami megfelel a futók sprint számának, és azt a jelkulcsot is használják. Jelkulcs: a térképen használt szabványos jelek rendszere. Ami viszont mindig más, az a szimból.

    2010. szeptember 2., csütörtök

    Szakágak

    A tájfutók kreatívak - erre a tudományosan nem megalapozott következtetésre jutottam, amikor annak kerestem az okát, miért van olyan sokféle ága e sportnak. Vagy a másik lehetséges magyarázat, hogy a tájfutók annyira szeretnek tájékozódni, hogy minden egyéb tevékenységükbe belecsempészik.

    Klasszikus értelemben a tájfutás az erdőben zajló, normál távú futóverseny. De lehet ezt hosszú és még hosszabb, rövid, rövidebb és még rövidebb távon, parkban, teremben és éjszaka, csapatban és váltóban. Továbbá bringával, sível, úszva, evezve, lovon ülve, kerekesszékkel, mobiltelefonnal és alkoholt fogyasztva. Ezek mindegyike egy kicsit más kihívást jelent, eltérő szabályokkal és szokásokkal. Persze van köztük kevésbé komoly is...

    A tájfutás

    A tájfutás szerintem a legjobb sport, mert

    - nemcsak fizikai teljesítményt, hanem szellemit is igényel,
    - nem teremben, pályán vagy aszfalton kell űzni, hanem (többnyire) erdőben,
    - bárki tájfuthat korra, nemre, lakóhelyre, társadalmi helyzetre való tekintet nélkül,
    - viszonylag (más sportokhoz képest) olcsó,
    - együtt versenyez fiatal és öreg, élversenyző és hobbi-tájfutó,
    - a versenyekre járás jó családi program és
    - nem utolsó sorban megtanít tájékozódni.

    A tájfutás a kis sportok közé tartozik (nálunk). Most megnéztem, 3 emberke hiányzik, hogy 5000 leigazolt versenyző legyen. De ebben az óvódástól az aggastyánig mindenki benne van. Aktív versenyző kb. 1000-1500 lehet. Ebből a kis létszámból következnek az előnyei és hátrányai is: a tájfutók családjában (kis túlzással) mindenki ismer mindenkit, viszont a népesség nagy része még nem is hallott erről a sportról, nem adható el jól a médiának, nem tolonganak a szponzorok, ezért kevés jut az élversenyzésre.

    A tájfutásról bővebb összefoglaló pl. itt http://hu.wikipedia.org/wiki/Tájfutás, alaposabb információk pedig az országos szövetség honlapján (www.mtfsz.hu).

    Mint a wiki is írja, "nemzetközi szimbólumunk" a narancs-fehér bója. Ha olyan autót látsz, ahol a cd - illatosító - rózsafüzér - miegyéb helyett kicsi bója fityeg, akkor tudhatod, egy tájfutóval találkoztál éppen. Ha pedig az erdőben látod nagyobb méretben, akkor egy versenybe csöppentél.

    2010. szeptember 1., szerda

    Bemutatkozás

    Miért és miről fog szólni ez a napló? Kedvenc sportomról, a tájfutásról (hivatalosan tájékozódási futás) és főként annak speciális ágáról, a trail-O-ról. És az ok, amiért rámtört az írási vágy, hogy nemigen találni magyar nyelven "irodalmat" a témáról, de még más nyelven sem lehet sokat olvasni. A blog neve pedig az erős cinikus vénám miatt van, de erről majd később.